A múlt hétvégén a Télapó Expressz rendezvényen voltunk, ahol sokan kerestek meg minket azzal a problémával, hogy nem köszön, vagy nem köszön illendően gyermekük. Nem egyedülálló tehát a probléma. Én a veszélyt mégsem a nem köszönésben látom, hanem a szülők félelmében attól, hogy megszégyenülnek ismerőseik, kollégáik előtt. Az illendő köszönés egy társadalmi elvárás, aminek a felnőttek nagy része igyekszik megfelelni. A gyermeknek azonban meg kell tanulnia ezt a szokást és rengeteg bátorságot kell magában összegyűjtenie ahhoz, hogy találkozáskor azonnal és hangosan, jól érthetően köszönjön.  Mi a köszönés? Egy olyan közlés, amit előre, kifelé teszek, amint, vagy még mielőtt odaérkeznék valakihez. Annak a kifejezése, hogy örülök, hogy látlak, kedvem van veled találkozni, beszélgetni. Elvárható ez a gyermektől, aki a saját világába merülve szemlélődik, mikor éppen elé toppan valaki, akit nem várt, vagy nem is ismer? A gyermekek nagy többsége bátortalan a találkozások első néhány percében. Idő kell nekik ahhoz, hogy hozzászokjanak az új helyzethez, emberhez, ezért szerintem teljesen érthető, ha eleinte halkak és bátortalanok. Persze, mire megjön a kedvük, a köszönés már nem lesz helyénvaló.  Először ezt kell a szülőknek látniuk és megérteniük, hogy ne legyenek nagy elvárásaik és ne éljék meg kínosnak, kudarcnak a helyzetet, ha gyermekük nem köszön. Olyan sokat foglalkozunk azzal, hogy mások mit gondolnak rólunk, hogy elfelejtjük kik is vagyunk valójában, és mit akarunk az élettől. A legrosszabb, amit tehetünk, hogy megszégyenítjük a gyermeketés így mentjük ki magunkat a helyzetből: ,,Én mindent megteszek, de hát nem hajlandó köszönni, nem tehetek róla”, stb. Mi vagyunk gyermekeink első számú védelmezői. Tőlünk kell, hogy megkapják először a megértést, a védelmet, az érzelmi biztonságot. Ha mi állítjuk pellengérre őket, biztosak lehetünk benne, hogy zavart okozunk személyiségében.  Mit lehet tenni mégis? Hiszen azok a társadalmi elvárások mégiscsak elvárások. 1. Példamutatás: ha ismerőssel találkozunk hangosan, előre, a szemébe nézve köszönjünk. Mondjuk is el a gyereknek négyszemközt, hogy ezt miért csináljuk. Idővel utánozni fog minket.  2. Ha elfogadható, alkalmazzunk más köszöntési formákat is, így a köszöntés rituáléja lesz érdekes, nem csak a hangos szó. Az ölelés, a puszi elfogadott köszöntési mód családban, vagy barátok közt, amiből a gyermek egyelőre kimarad, de látja a példát – bár az ölelés a leghamarabb elsajátítható, mert a legtermészetesebb köszöntés számukra is.  3. Ha nagyobb a gyermek és nem köszön, beszélgessünk el vele az okáról, valószínűleg csak nem tudja, hogy kinek hogyan köszönjön. Ilyenkor a megértés legyen a célunk, nem a nevelés.  4. Kisebb gyerekeknél szerepjátékkal is tanítható a köszönés – köszönjünk az ágynak, mielőtt belefekszünk, a lakásnak elmenőben vagy megérkezéskor, stb. Erre a játékos köszöngetésre ad szép példát a SzóKiMondóka mesekönyve, a Lackfi János által írt Milán és a sziázás című mesekönyve is. Szeretettel, megértéssel, és határozott iránymutatással a legkezelhetetlenebb gyermek is változik kezünk alatt és a...