Múlt szombaton ismét az Amerikai Magyar Iskolák Találkozóján szerepeltünk, ahol bemutattuk a SzóKiMondóka kidolgozás alatt álló anyanyelvmegőrző programját. A program lényege, hogy a családra fókuszál, hiszen ott indul el a kétnyelvű nevelés, ott születnek meg az alapok ahhoz, hogy később a gyermek magyar iskolába járhasson. A program támogatni kívánja a szülőket a kétnyelvű nevelés melletti döntésben, felkészíteni őket az útközben felmerülő nehézségekre, kitartásukat erősíteni és összekötni a hasonló helyzetben élő családokat tapasztalatcsere és egymás segítése céljából.   A SzóKiMondóka anyanyelvmegőrző programját közösen dolgozzuk ki a Tízezer lépés magyar könyvesboltot vezető Szabó – Zsedely Tímeával. Aki pszichológus, nyelvész és esztéta végzettséggel New Yorkban fáradozik a külföldi magyarok anyanyelvének megőrzésén. Mégpedig úgy, hogy kreatív irodalomórákat tart és magyar nyelvű színházi produkciókat rendez és ezeket különböző helyszíneken bemutatja az Egyesült Államokban. Timi évek óta nagy sikerrel használja a SzóKiMondóka játékcsomagjait és könyveit az egészen kicsik nyelvi fejlesztéséhez és tíz éve ad már tanácsokat a hozzáforduló szülőknek a kétnyelvű nevelés témájában.    A konferencia témája a családközpontú iskola volt, a családok bevonása a gyermekek magyar nyelvi oktatásába. Valójában közhely, de itt is igaz, hogy minden a családban dől el. A szülők döntése, hogy kétnyelvűen nevelik-e a gyermeküket. A döntésben is jól jöhet a segítség, hiszen a motivációk feltérképezése és az erőforrások ismerete szükséges ahhoz, hogy jó döntést tudjunk hozni. Azt követően pedig a kivitelezéshez sem árt, ha a szülők, vagy a magyar szülő fél személyre szabott segítséget kaphat. A problémákra való felkészítés segít például abban, hogy azokat megjelenésükkor a szülők felismerjék és tudják a lehető legjobb választ. Sok szülő például akkor adja fel gyermeke magyar tanítását, amikor a gyerek bekerül az iskolába és angolul kezd válaszolni a szülő magyarul feltett kérdéseire. A gyerek részéről ez természetes, mivel megtapasztalta, hogy a tágabb közösség nem magyar nyelvű és ösztönösen ahhoz szeretne tartozni. Ilyenkor tudatosítani kell benne, hogy nincsen egyedül a magyar nyelvvel. Hiszen a rokonokhoz csak így tud szólni illetve magyar barátai itt – külföldön – is lehetnek. Ezek mellett milyen jó az is, hogy magyarul is megérti az esti mesét, amit anya vagy apa olvas fel neki.    A nyelvhez való viszonyunk érzelmi síkon is nagyon fontos, hiszen a nyelv meghatározza a pszichológiai tudatot. Az anyanyelvi nevelés megszakadása pszichológiai problémákat is okozhat később és az adott nyelven megélt traumákat csak azon a nyelven lehet igazán feloldani. Az anyanyelven szerzett kellemes élmények ezért nagyon fontosak és meghatározóak a gyermek nyelvi nevelése szempontjából. Ebből következik az is, hogy maga a tanulás is kreatív és játékos kell legyen. Ha a gyermek nem élvezi a magyar órákat, növekedhet ellenállása, míg végül nem lesz hajlandó magyarul megszólalni. Nem várhatjuk el tíz év alatti gyermekektől, hogy maguktól akarjanak magyarul tanulni, ebben a korban ez még a szülő döntése. De a tanítás mellett az is a feladata, hogy a...

A külföldi gyerekek kezét nem engedheti el SzóKiMondóka 6 éves korukban azzal, hogy magyar nyelvi fejlesztésüket most már átveszi a szülőtől az iskola. Ha gyermekünk 6 éves korára szépen beszél és ért magyarul, fontos tudni, hogy ezután hátravan még az írásbeliséggel és az olvasással való ismerkedés is. Mint tudjátok, a SzóKiMondóka játékcsomagjai a 2-6 éves kisgyermekek játékos fejlesztését biztosítják (beszéd, mozgás, szókincs, zenei nevelés, rutin kialakítása, gondolkodás, érzelmi-szociális képesség területeken) egyben egy biztos kezdetet teremtve az anyanyelvi nevelés területén. Ebben mondókái, dalai, mesekönyvei, szókártyái és filmjei segítik.  Ugyan a szókártyák jó alapozást jelentenek a kicsiknek, de felismerésük önmagában még nem elegendő az értő olvasás kialakulásához. Ahhoz egy részletes és jól kidolgozott, élvezhető program kell. Ha szerencsénk van egy ilyen program mentén működik tőlünk nem túl távol egy magyar iskola, ahova hétvégenként járhatnak a gyerekeink. De ha az iskola csak kéthetente van, vagy nem elég intenzív – még ha jó is – lehet, hogy nem lesz elég önmagában ahhoz, hogy gyermekünk megtanuljon írni és olvasni magyarul. Ehhez a szülő elköteleződésére, jó példájára és kitartó munkájára is szükség van. De nem vagytok egyedül! Én tudom milyen nehéz ez, ezért is kezdtem el dolgozni többedmagammal egy újabb, szülőket segítő anyanyelvmegőrző programon, amit remélem hamarosan be is tudunk nektek mutatni. Ezzel pedig nektek segítséget nyújtani az anyanyelvmegőrzésben. Előreláthatólag idén ősszel indítjuk útjára azt az első körben hat hónapra foglalkozást adó tananyagot, amellyel otthon, saját ritmusban haladva tudjátok gyermeket magyar tudását fejleszteni, szóban és írásban egyaránt. A tananyag 4 egymásra épülő szinten lesz elérhető, hogy mindenféle korosztályt és tudásszintet lefedjen – tehát olyanok is sikerrel használhatják majd, akik eddig nem tanultak magyarul, de elszántak rá, hogy akár naponta foglalkozzanak vele legalább tíz percet. Addig is korábbi bejegyzésünkben már adtunk egy kis segítséget ahhoz, hogy mit tudtok tenni gyermekeitek magyar nyelvi fejlesztése érdekében. Innen elérhetitek Röviden:  – olvass neki rendszeresen magyarul mesét, és beszéljétek meg a történteket. A közös olvasáshoz különösen alkalmasak a SzóKiMondóka mesekönyvei, amelyek sajátos tördelésükkel a fontosabb szavakat nagybetűvel szedik, mellette jelentésüket lerajzolva láthatod, így mindjárt megtörténik a szó – és jelentése megfeleltetés. Sőt, a képről a még nem olvasó gyerekek is tudják mondani a mesében soron következő szót, sikerélményt szerezve és megértve az olvasás logikáját.  – mondókázzatok sokat! Taníts meg neki minden mondókát, amit te ismersz. Ezek nagyban segítik a beszéd és az értő olvasás kialakulását is, hiszen a nyelv ritmikája épül be általuk, ami minden nyelv fontos jellemzője – olvassatok verseket, keressetek rímpárokat, írjatok rövid verseket magatok is!  A nyelvvel való játék felszabadítja a gyermekeket arra, hogy bátran használják, csűrjék-csavarják a nyelvet, ahogy nekik tetszik. A legjobb játék és közben ért, figyel, tanul és legfőképpen élvezi a nyelvet!  Továbbra is fontos persze, hogy csak magyarul beszélj hozzá, és amikor csak tudod,...

Mi, külföldön élő magyarok ki vagyunk éhezve a magyar kulturális eseményekre. Ki vagyunk éhezve egymás társaságára, konkrétan arra, hogy velünk egykorú, egyívású felnőttekkel magyarul beszélgessünk, s ne csak a “gyerek” nyelvet használjuk, mint a mindennapokban gyermekeinkkel. Ezért fontos a közösséghez tartozás, a rendszeres kapcsolat, különben az ember már csak magához beszélhet magyarul… A minap az volt a feladatom, hogy Lackfi János író elé menjek ki a New yorki repülőtérre és kísérjem őt a szállására. Már a reptéri vonaton rám tört a felismerés, ahogyan beszámolt Vörös Istvánnal közös munkájáról az Apám kakasa címen – vagy amikor éppen Széchenyiről beszélt, már nem is emlékszem, – hogy ez mennyire hiányzik nekem, hogy valakitől “tanulva” hallgassam a nyelvet, a beszédet, és ne nekem kelljen mindig okosakat mondanom. Egyelőre itthon a gyerekeimmel ez a helyzet, hiszen ők még csak tanulják a nyelvet. Az az érzés, hogy valaki máshoz egy nyelven tudok kapcsolódni, az megfizethetetlen. Főleg, ha ez a valaki egy olyan nyelvi zseni, mint János. S ha ez a nyelv az anyanyelvem, amit nem minden nap gyakorolhatok felnőttekkel, akkor ez az élmény még tovább értékelődik.  Persze, az otthoni magyaroknak mindez természetes lehet. Bár gondolom, hogy ti is ismeritek azt az érzést, amikor végre egy jót beszélgettek valakivel és valóban összekapcsolódtok nyelvi és gondolati szinten, közös nevezőre kerültök – főleg, ha mindennapjaitokat a munka és a gyermeknevelés, családfenntartás teszi ki. Ezt az érzést üldözzük mi, külföldön élő magyarok, mert az anyanyelvünk, az mindig az önkifejezésnek az a csatornája marad, ahol minden gondolatunkat ki tudjuk nyilvánítani. Egyik gondolatból születik a másik, s ha mindez egy kívülállóval folytatott párbeszédben zajlik, akkor gyönyörűen sodródhatunk a nyelv tengerében általa. De nem csak a beszélgetést, hanem az egyéb kulturális élményeket is keressük: a táncházat, az irodalmi estet, a színházi előadást. Olyanokat is, amelyeket esetleg otthon nem jutna eszünkbe felkeresni. Külföldön élve, viszont mindent jobban értékelünk, ami az utunkba kerül. Olyan ez, mint amikor az olvasni tanuló kisgyermek minden elé kerülő írást, táblát, szöveget megfejteni igyekszik. Kultúrszomjunkat folyamatosan oltani próbáljuk. Lackfi János március 10-én tart New Yorkban a Tízezer lépés magyar könyvesboltban két foglalkozást kisebb és nagyobb gyerekeknek, felnőtteknek:  >>az eseményről itt olvashattok<< Az USA-ban idén tavasszal turnézik a múlt évben New Yorkban nagy sikert aratott Dzsungel könyve előadás, ami szép példája annak, hogy a világ bármely pontján el lehet hinteni a magyar kultúrát. A Négyszögletű kerekerdő Lázár Ervin mesejátékban két évvel ezelőtt magam is részt vettem – kis családomat hátrahagyva jártam az országot elhivatottságból. Táncházba is örömmel viszem a gyerekeket, ha alkalom adódik rá. Közben persze tanuljuk a nyelvet, hogy ezek az alkalmak arra is jók legyenek, hogy másokhoz kapcsolódjanak az anyanyelvükön, még ha a magyar nem is az első helyen van a kis fejükben. A nyelvtudás az első lépés...

Több bejegyzés született már anyanyelvmegőrzés témában, de az az érdekes, hogy mindig van új ötlet, másoktól hallott tipp, tanulság, amiről újra érdemes írni, olyan, amit szívesen osztok meg veletek is. S szülőként is folyamatosan szükség van segítségre, támogatásra, motivációra, mert a kitartás az, ami meghozza a gyümölcsét és bizony az út nem mindig egyszerű. Január 22. a magyar kultúra napja annak okán, hogy ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz megírását. Mi ennek kapcsán anyanyelvmegőrző tanácsokkal készültünk.  Az anyanyelvmegőrzés ráadásul egy olyan téma, mint a gyermeknevelés, hogy soha nem lehet a végére érni. Ha végre felneveltük gyermekeinket, akik szépen beszélnek, írnak és olvasnak magyarul, – hamarosan jönnek az unokák is, akiknél elölről kezdhetünk mindent.  A többnyelvűen nevelkedő gyermekeknél a nyelvek egyensúlya olyan, mint a libikóka, vagy mérleghinta: az egyik mindig ’’előrébb’’ van. S ezért fontos, hogy a nyelvet rendszerben kezeljük, egymással ne keverjük. Amikor a gyermek “előveszi” az egyik nyelvet, akkor annak minden hozzávalójával együtt kell a felszínre kerülnie. Azért nem jó, ha keverjük a szavakat, vagy a nyelvtant, mert nem tudnak a szabályok rögződni és a nyelv, mint önálló rendszer érvényesülni. Végtére is nem szavakat igyekszünk gyermekeinknek megtanítani, hanem egy komplex nyelvet szeretnénk átadni.  Az mondjuk természetes, hogy a kicsi gyerekek még így beszélnek: Can you make my reggeli? De ezt ne tükrözzük vissza, ne erősítsük. Legjobb, ha a válaszunkkal kedvesen helyretesszük: Persze, szívesen megcsinálom a reggelidet. Arra gondoltál? Ha mi magunk nem keverjük a nyelveket, akkor jó példát mutatva a legjobb úton járunk afelé, hogy gyermekünk is elkülönítse azokat. Hiszen tudjuk, hogy a különböző nyelvek valamennyire más helyen tárolódnak az agyban, ezért a nyelvek közt is rendnek kell lennie.    S akkor jöjjön néhány tipp, miként segíthetjük a gyermek anyanyelvének megőrzését:  – Érdemes például megkérdezni gyermekünket az iskolából hazatérve, hogy mi volt az iskolában. Ragaszkodjunk ilyenkor hozzá, hogy magyarul mondja el, mi történt és mi a házi feladat. Ezzel lefordítja a történteket és magyarul is meglesz a szókincse az iskolai anyagra. Ez persze nem fog azonnal sikerülni, de ha kitartóak vagyunk, 1-2 hét alatt kialakulhat ez a jó szokás.  – Mi csak magyarul beszéljünk hozzá. Biztassuk, hogy kérdezzen vissza, ha olyan szót hall, amit nem ért. Ezzel passzív szókincsét erősítjük, ha mindent megért magyarul, az már fél siker.  – Legyenek szavai magyarul az érzelmeire, a nap történéseire, kedvenc ételeire, a hét napjaira, az időjárásra, a hobbijára, stb.  – Ha a szavak megvannak, tegye őket mondatba. Ez kicsit olyan, mint felnőtt fejjel nyelvet tanulni, hiszen valószínű, hogy a befogadó ország nyelve lesz előrébb a fejében. Viszont egy helyes mondat épp olyan sikerélmény, mintha most tanulná a nyelvet. Beszéltessük magyarul, amennyit csak tudjuk.  Rendszeres foglalkozás nélkül nem lesz eredmény, de ha rászánjuk az időt, a siker sem...

Többször írtunk már róla, hogy miért fontos az anyanyelvünk ápolása, megőrzése, fejlesztése. Ha külföldön nevelkedünk, az anyanyelv jelenti a gyökereket nem csak magunk, de gyermekeink számára is. A kétnyelvűen nevelkedő gyermekek agya fogékonyabb lesz harmadik, negyedik nyelv befogadására, s maguk is nyitottabb, elfogadóbb egyéniségek lesznek, hamarabb megértik, ha valakinek máshogy jár az agya, máshogyan gondolkodik. Nyitottabbak a társadalmi szolidaritásra is, például. Az előnyöket hosszan lehetne sorolni, de most inkább annak a hátrányára térnék ki, ha a nyelvi nevelés megszakad és életünkben egy ponton eltűnik egy addig használt, ismert nyelv. Erre sok példát hallok külföldön, mikor a SzóKiMondókát mutatom be az embereknek, hogy pl. “Ó, az én unokáim már nem beszélnek magyarul, az anyjuk is már csak angolul szól hozzájuk.” stb.  Mikor először hallottam arról a koncepcióról, hogy a nyelvnek pszichológiai tudatot meghatározó ereje van, nem pontosan értettem a koncepció lényegét, de valahogy ösztönösen megértettem a jelentését. A jelenség azt kell mondjam, hogy minden többnyelvűen nevelkedő gyermeket, többnyelvű környezetben élő felnőttet érint. Egy londoni terápiás központ munkatársai arra a megállapításra jutottak, hogy az egyént érő traumák őrzője – és ezzel a traumák feloldásának, azaz a gyógyulásnak is a kulcsa – az a nyelv, amelyen a trauma keletkezett. A nyelv őrzi az érzéseket és vele a traumákat is, konzerválva azokat. Magába zárja a valóságot, amely az adott nyelven élhető csak újra, azon a nyelven hozzáférhető, amelyen keletkezett. Az intézet munkatársai ezért több nyelven folytatnak terápiát, a páciens igényei alapján. A nyelv nem csak a traumák, de a jó emlékek hordozója is, így a stabilitás érzése is visszahozható az adott nyelven, ha az az érzés már létezett abban a nyelvi környezetben az egyén számára. Nem csak a gondolkodás meghatározója tehát a nyelv, hanem az érzelmekkel is összefonódik és így meghatározza a tudatot.  Minden nyelv egy identitás. A tanult, idegen nyelv egy új szerep, amelyben idővel egyre otthonosabban érezhetjük magunkat, ez azonban nem jelenti az anyanyelvünk elvesztését – még ha azon időnként keressük is a szavakat. A tanult nyelv felvett identitás, míg az anyanyelv a saját, eredeti énünk, identitásunk. A totális nyelvváltás ezért identitásválságot okozhat, függetlenül attól, hogy azt esetleg saját akaratunkból tettük-e meg. S mint ilyen, trauma forrása is lehet. Tény, hogy a gyermekek kamaszkorukig a többséghez akarnak tartozni, ezért szívesebben beszélnek egymás közt a befogadó ország nyelvén, ezzel szembeszállni nem érdemes. Ugyanakkor a szülő feladata az anyanyelv megőrzése, és ezt a törekvését nem adhatja azért fel azért, mert magyarul intézett kérdéseire a gyermek a befogadó ország nyelvén válaszol. Pontosabban, ha így tesz, az anyanyelv megőrzésért hozott döntését adja fel. A saját döntését a gyermek asszimilációs vágya iránti, infantilis döntése végett, amely kamaszkorig természetes állapot. Kamaszkorban akarnak majd gyermekeink társaik közül kitűnni, egymás közt egy “titkos” nyelvet beszélni, nyelvtudás által is különleges...

Otthon töltöttük megint a nyarat, többek közt a gyerekek magyar nyelvi fejlődésének érdekében. A repülőjegy drága ugyan (bár az otthoni árak, a manhattanihez képest valamelyest kiegyensúlyozzák ezt a költséget), viszont mégis megéri hazamenni, – akkor is ha csupán két hónapról beszélünk- hiszen biztosítani tudom gyermekeimnek a magyar nyelvi környezetet, tudják gyakorolni a nyelvet, ismerkednek a magyar kultúrával. A gyerekek otthon napközis táborba jártak, ahol közösségben volt alkalmuk megtapasztalni, hogy magyarul tudni miért jó. Egyfajta csodabogárként tekintettek rájuk a tanárok és a gyerekek is, ahogyan egymást közt inkább az angol nyelvet használták eleinte.  Megint a nyár végére jutottunk el oda, hogy átbillent a nyelvhasználatuk és nyugodt szívvel mondhatom őket magyar anyanyelvűnek. Visszatérve egymás közt is inkább a magyart használják, és a háromból kettő hozzám is inkább magyarul szól. A harmadik nyelvi fejlődése elmarad a többiekétől, neki minden nyelven nehéz megszólalni, ő inkább vizuális téren fejlettebb. Azért nem adom fel, és őt is meg fogom tanítani magyarul írni és olvasni.  Én is megtapasztaltam, hogy milyen külföldön élve nevelkedni. 6 és 8 éves korom közt két és fél évet töltöttünk el Afrikában, Mozambikban, ahol angol nyelvű iskolába jártunk. A magyar kolónia kb. ötven családból állt, együtt kirándultunk, ünnepeltünk, sokat jártunk össze. Ilyenkor végül mindig magyar népdalokat énekeltünk – én innen ismerem a legtöbbjét. A szülők megszervezték, hogy magyarból se maradjunk el itthoni kortársainktól. Volt, aki matekot, vagy földrajzot tanított, anyu ének-zenét és magyart oktatott a magyar gyerekeknek. Egymásnál jöttünk össze, így nem volt költsége ennek az oktatásnak. Jól jönne ez a rendszer azoknak a külföldön élő magyar, vagy részben magyar családoknak is, ahol nincsen a közelben magyar iskola.  Most én is örülnék, ha lenne a környékünkön egy másik magyar család, hasonló korú gyerekekkel – ugyanis elkezdtem őket otthon tanítani. A közösség élményét nem tudom ugyan nekik adni – azért majd visszaíratom őket valamikor a hétvégi magyar iskolába-, de egyelőre fontosnak tartom az előrehaladásukat annyira, hogy kezembe vegyem az ügyet. Hétvégén reggelente együtt tanulunk, az otthonról hozott foglalkoztató füzetekből válogatok érdeklődésüknek megfelelő feladatot. Magam is nagyon kíváncsi vagyok, mennyire lesz ez sikeres, úgyhogy, ha megengeditek, itt a blogban figyelemmel kísérem gyermekeim fejlődését.  Addig is, ha van kérdésetek, megjegyzésetek, netán csatlakoznátok ehhez a házi iskolához, írjatok...