Hogyan neveljük önállóságra gyermekünk?

Írta Dátum 2017. 07. 20. készségfejlesztés, önállóság | 0 hozzászólás

Igen fontos téma. De hogyan is fogjunk hozzá? Erre vonatkozóan sorolunk fel most néhány tippet. Reméljük, hogy párat fogsz tudni majd hasznosítani. Kezd el az elején, s meglátod, meddig jutsz el. Miért is fontos az önállóságra nevelés? Mindenki szeretné, ha gyermeke felnőve megállna a saját lábán és már az iskolában önálló véleménnyel rendelkező és felelős döntéseket hozó diákká válna. Akár hiszed, akár nem, ezt már kicsi korban érdemes elkezdeni.   Hagyd dönteni Gyakorlatilag mindegy, hogy miben, de legyen olyan területe az életeteknek, ahol az ő akarata érvényesül. Nem harcok és hisztik árán, hanem úgy, hogy megmondja, mit szeretne. Emlékszem, hogy óvodás lányommal eleinte hosszú vitáim voltak reggelente arról, hogy mit vegyen fel. Egy alkalommal meztelenül akart óvodába menni (alig volt három éves). Ott beadtam a derekam: legyen. “Ülj be a kocsiba, indulunk” – mondtam neki. Tétován állt az ajtóban, majd gyorsan magára kapott valamit. Onnantól maga válogatta ki a ruháját, többet nem szóltam bele, hogy mit vegyen fel. Az oviban szóvá is tették, hogy milyen egyedi a stílusa. “Megválogatom a harcokat” – mondtam, jelezve, hogy az öltözködés nem tartozik nálunk azon kérdések közé, ahol érvényesítem az akaratomat. Lehet ez persze más kérdés is, a fiúk sokkal később jutnak el oda, hogy fontos legyen nekik, hogy mit vesznek fel. Melyik játszótérre menjünk, melyik könyvből olvassunk, mit játszunk vagy épp mi legyen a vacsora. Bármi, amiben engedni tudsz, segíti abban, hogy kezdjen maga döntéseket hozni. Persze csak akkor, ha erre már képes. Vannak gyerekek, akik nehezen döntenek, az ő esetükben sose erőltessük a döntést. Ha valamit mégis eldönt, azért dicsérjük meg. Ne éreztessük vele, hogy tétje van a döntéseknek – nem fontos, hogy mit vesz fel, vagy hova megyünk, a lényeg, hogy legyen időben automatizmus a napi dolgokban való döntéshozatal.  Hagyd próbálkozni  Ez egy nehéz feladat, de kérlek, fogd vissza magad, amikor helyette igyekszel megcsinálni valamit. Várd ki, míg beköti a cipőjét, leviszi a lépcsőn a biciklit, bekapcsolja magát az autóban – vagy bármi, amire képességei alapján már készen áll. Nekem is külső motiváció kellett ahhoz, hogy a fiaimtól elvárjam, hogy egyedül öltözzenek fel reggeli előtt. Már képesek voltak rá, mégis mi öltöztettük őket reggel, mert így gyorsabb volt. Aztán egy hozzáértő elmagyarázta, hogy ha valamire már fizikailag képesek (5 és 6 évesek) és nem csinálják, akkor elveszem tőlük azt a készséget. És valóban. Két hét alatt átálltunk arra, hogy egyedül öltözzenek és ez azóta is remekül működik. Felvettük videóra az első próbálkozást, amitől persze roppant büszkék lettek magukra és onnantól nem volt kérdés, hogy képesek-e rá.  Adj neki teret   Gondolom, te is megkérdezed, mint minden szülő, hogy milyen volt az oviban. Ha erre nem, vagy csak röviden válaszol, az nem jelent feltétlenül rosszat. Ha nem akar beszélni róla, ne faggasd. Ha baj van,...

Olvass tovább

”It takes a village to raise a child.”

Írta Dátum 2017. 06. 30. együtt töltött idő, gyermeknevelés, magyar kultúra, önállóság | 0 hozzászólás

– A család, rokonok, barátok szerepe a gyermeked nevelésében Nem szoktam angol címet adni a blogbejegyzéseimnek, de ebben most kivételt teszek. Büszke vagyok a magyar nyelv kifejezőkészségére, hogy mindenre van szavunk, s hogy akár árnyalatnyi különbségeket tudunk szavakkal megfogalmazni. Ennek az angol szólásnak azonban mégsem találtam meg a magyar megfelelőjét: “It takes a village to raise a child”.  Azaz, egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez. Pedig a kultúránkban nagyon is alkalmazzuk ezt a szemléletet. Nálunk a rokonok, nagyszülők, nagynénik sokkal inkább be vannak fogva a gyermekfelügyeletbe, mint a tőlünk nyugatra eső országokban. Gondolhatnánk, hogy ez pénzkérdés, és azért van így, mert a szülőknek nem futja gyermekfelügyelőre. Én azonban ezt másképp látom. Szerintem sok nagymama abban látja az élete értelmét, hogy rendszeresen jár az unokákhoz és segíti a nála fiatalabbakat. Az én nagyim is halála órájáig dolgozott, és nem az évenkénti nyaralásra gyűjtögetett. Hanem, hogy nekünk tudjon túró rúdit, játékot és ruhát venni. A saját gyerekeimnek is sokkal szorosabb a magyar nagyival a kapcsolata a hetenkénti skype beszélgetések következtében, mint az ötven kilométerre lakó helyi nagyival, akivel csak sátoros ünnepeken találkozunk. Nyáron többet látjuk az itt töltött két hónap alatt a magyar nagyit, mint az amerikait a többi tíz hónapban. Sok szülő mégsem enged a nagyszülőknek, rokonoknak beleszólást a gyermeknevelésbe. Ragaszkodik az általa képviselt elvekhez akkor is, ha más gondjaira van bízva a gyermeke. Magamról tudom – mivel gyerekfelügyelőként is dolgoztam -, hogy mennyire nehéz nem a saját elveim szerint vigyázni egy gyermekre. Mondjuk, én megengedném neki, hogy másszon a földön. Mivel tudom, hogy hasznos – hiszen a mászás fontos lépcsőfok a mozgásfejlődésben -, de ha gyermek szülei ezt nem akarják, akkor az ő kérésüket kell teljesítenem. A rokonaink is, akik elveikkel ellenkezően kell, hogy viselkedjenek gyermekünkkel, lehet, hogy esetenként kényelmetlenül érzik magukat. A kérdés csupán az, hogy mennyire tudják hitelesen képviselni az adott elvet, ha magukban nem értenek vele egyet. S a gyermek számára az elvnél sokkal fontosabb a hitelesség. Ilyenkor az a fontos, hogy azt lássa, hogy a felnőtt tettei és szavai összhangban állnak egymással. Azt teszi, amit gondol, és amit mond.  Gondoljuk át tehát, hogy mik azok az alapvető dolgok, amikből nem engedhetünk és a kevésbé fontos ügyekben adjunk teret a másként gondolkodásnak is.  A gyerek nem fog attól sérülni, hogy egy kicsit több édességet eszik, vagy később fekszik le a kelleténél. Jót tesz neki, ha egy másfajta értékrendszerbe is belelát. Gondolok itt arra, hogy elmegy a nagyival a templomba vagy a temetőbe. A rokonokkal való kapcsolata sokkal többet ér, mint a szülők gyermeknevelési elveinek maradéktalan teljesülése. Az őt körülvevő emberektől szeretetet kap, megtapasztalja, hogy a közvetlen családján kívül is szeretik, figyelnek rá. Ezek a szeretet alapú kapcsolatok lesznek a minták később, amikor új emberekhez próbál majd kapcsolódni....

Olvass tovább

Beszoktatás – Mindig fájnia kell?

Írta Dátum 2014. 08. 29. gyermeknevelés, önállóság | 0 hozzászólás

3 gyermekem kellett átessen az elmúlt évek során többféle beszoktatáson. A rendszer – egy kivétellel – mindenhol hasonló volt. Egy rövid, kezdeti időszak után, mialatt ottmaradtam az intézményben, mindenáron el kellett váljunk még az ajtóban, ha sírt, ha nem, akárhogy hisztizett. A dadusok, óvónénik, elvárták tőlem, hogy dobjam csak be a gyereket, majd ők gondoskodnak róla, hisz úgyis abbahagyja ilyenkor, ha már nem lát, ha már elmentem – mondták. De ez számomra nem volt járható út. Már tapasztalt anyukaként, legutóbb kipróbáltam valami mást:   Megvártam, míg kisfiam dönt úgy, hogy már nincs szüksége rám. Leültem az ajtó mellé a földre, beljebb nem mentem, nem vettem részt a játékban, ha hívott azt mondtam: anyukák nem járnak ide, én nem játszhatom a játékokkal. Első alkalommal jó egy óra telt el így, mire elengedett. Aztán egyre hamarabb eljött a pillanat, hogy kinyissa nekem az ajtót: mehetek. Végül nem volt rá szüksége már, hogy ottmaradjak. Szerencsém volt, áprilisi kezdéssel ő volt az egyetlen beszokó. Mit lehet tenni, hogy megelőzzük a drámai elválást okozó beszoktatást? Már kiskorától adjuk időnként idegenek kezébe. Ha nem tudjuk ezt nyugodtan megtenni, akkor inkább ne erőltessük, gyermekünk megérzi, ha idegesek vagyunk és ő is kényelmetlenül érzi magát az idegen kezekben. Beszélgessünk az utcán idegenekkel, legyünk barátságosak mindenkihez. Ezzel megtanulja, hogy mások is kedvesek, jó élmény új embereket megismerni. Nem segít szerintem az sem, ha a játszótéri konfliktusok során mindig beavatkozunk. Tanulja meg, hogyan kezelje frusztrációját, csalódottságát maga – ha szüksége van segítségre, úgyis jelezni fogja. Ha már a játszótéren hamar otthagy és órákat képes játszani idegen gyerekekkel, vagy egyedül, tudni fogod, hogy kész a közösségre, nem lesz nagy gond a beszokás sem. Persze nem árt felkészíteni mesékkel, könyvekkel, történetekkel a bölcsire, ovira, – ha előre várja már, könnyebben átesik a kezdeti csalódásokon. És nem lepődj meg, ha egy erős kezdet után visszaesés jön és egy hét után közli, hogy kijárta az óvodát. 1-2 hónap, mire rutinná válik, addig az ott történtek feldolgozása, átbeszélése segít neki az alkalmazkodásban. Tapasztalataim szerint a “közös beszoktatás”, az otthoni közös felkészülés és az anyai jelenlét a háttérből egyfajta biztonságot ad az új környezetével ismerkedő kicsinek, aki így könnyebben éli meg ezt a nagy...

Olvass tovább

Milyen jó a mese?

Írta Dátum 2014. 08. 21. önállóság | 0 hozzászólás

Utánanéztem mitől jó egy mese, vagy milyen a jó mesekönyv a kisgyermekek számára. 3 fontos jellemzőt találtam (a jó zene is ettől jó, nem?) kiszámítható a mese fonala ismétlések vannak benne kiváló illusztrációkkal rendelkezik. Példaként több remekművet lehetne itt felsorolni, ehelyett egy videót tettem fel illusztrációként: A projekt, amelyen dolgozom, a blog névadója, a SzóKiMondóka. A facebookon és a honlapon többet is megtudhatsz róla. Iratkozz fel a SzóKiMondóka hírlevelére, ha érdekelnek a hasonló...

Olvass tovább

 A segítség – nem segítség

Írta Dátum 2014. 08. 7. gyermeknevelés, önállóság | 0 hozzászólás

Imádom figyelni, ahogy tevékenykednek, játszanak, egymással vagy egyedül éppen. Látom ilyenkor, ahogy igyekszik, nagyon szeretne valamit megcsinálni, felmászni a babakocsiba, vagy befűzni a cérnát a hatalmas tű lyukán, netán felvenni a cipőjét. És már mozdulnak tagjaim, hogy segítségére legyek.   Ha nem is akarom megcsinálni helyette, akkor is fognám a cipőt, a kocsit, mondanám hogy csinálja, hogy sikeres legyen a próbálkozása. De akkor már nem egyedül hajtotta végre a feladatot, pedig 2 év körül, már minden kisgyerek erre törekszik. Ha segítek – nem segítek neki felnőni, önállósodni, nem segítem az önbecsülését, a magáról kialakított pozitív kép megszilárdulását. Hosszú távon még csak meg sem tanulja az adott tevékenységet, hanem azt, hogy neki ez nem megy és majd valaki megoldja helyette. Nagyon nehéz visszafogni magam, és csendben kivárni, hogy próbálkozásai eredményre vezessenek, esetleg bátorítani, hogy ne adja fel. Ilyenkor nagy levegőt veszek és emlékeztetem magam: én ezzel segítek neki. Azzal, hogy nem segítek. ——————————————————————————————————- A projekt, amelyen dolgozom, a blog névadója, a SzóKiMondóka. A facebookon és a honlapon többet is megtudhatsz róla. Iratkozz fel a SzóKiMondóka hírlevelére, ha érdekelnek a hasonló...

Olvass tovább