Mi, külföldön élő magyarok ki vagyunk éhezve a magyar kulturális eseményekre. Ki vagyunk éhezve egymás társaságára, konkrétan arra, hogy velünk egykorú, egyívású felnőttekkel magyarul beszélgessünk, s ne csak a “gyerek” nyelvet használjuk, mint a mindennapokban gyermekeinkkel. Ezért fontos a közösséghez tartozás, a rendszeres kapcsolat, különben az ember már csak magához beszélhet magyarul…

A minap az volt a feladatom, hogy Lackfi János író elé menjek ki a New yorki repülőtérre és kísérjem őt a szállására. Már a reptéri vonaton rám tört a felismerés, ahogyan beszámolt Vörös Istvánnal közös munkájáról az Apám kakasa címen – vagy amikor éppen Széchenyiről beszélt, már nem is emlékszem, – hogy ez mennyire hiányzik nekem, hogy valakitől “tanulva” hallgassam a nyelvet, a beszédet, és ne nekem kelljen mindig okosakat mondanom. Egyelőre itthon a gyerekeimmel ez a helyzet, hiszen ők még csak tanulják a nyelvet. Az az érzés, hogy valaki máshoz egy nyelven tudok kapcsolódni, az megfizethetetlen. Főleg, ha ez a valaki egy olyan nyelvi zseni, mint János. S ha ez a nyelv az anyanyelvem, amit nem minden nap gyakorolhatok felnőttekkel, akkor ez az élmény még tovább értékelődik. 

Persze, az otthoni magyaroknak mindez természetes lehet. Bár gondolom, hogy ti is ismeritek azt az érzést, amikor végre egy jót beszélgettek valakivel és valóban összekapcsolódtok nyelvi és gondolati szinten, közös nevezőre kerültök – főleg, ha mindennapjaitokat a munka és a gyermeknevelés, családfenntartás teszi ki. Ezt az érzést üldözzük mi, külföldön élő magyarok, mert az anyanyelvünk, az mindig az önkifejezésnek az a csatornája marad, ahol minden gondolatunkat ki tudjuk nyilvánítani. Egyik gondolatból születik a másik, s ha mindez egy kívülállóval folytatott párbeszédben zajlik, akkor gyönyörűen sodródhatunk a nyelv tengerében általa.

De nem csak a beszélgetést, hanem az egyéb kulturális élményeket is keressük: a táncházat, az irodalmi estet, a színházi előadást. Olyanokat is, amelyeket esetleg otthon nem jutna eszünkbe felkeresni. Külföldön élve, viszont mindent jobban értékelünk, ami az utunkba kerül. Olyan ez, mint amikor az olvasni tanuló kisgyermek minden elé kerülő írást, táblát, szöveget megfejteni igyekszik. Kultúrszomjunkat folyamatosan oltani próbáljuk.

Lackfi János március 10-én tart New Yorkban a Tízezer lépés magyar könyvesboltban két foglalkozást kisebb és nagyobb gyerekeknek, felnőtteknek:  >>az eseményről itt olvashattok<<

Az USA-ban idén tavasszal turnézik a múlt évben New Yorkban nagy sikert aratott Dzsungel könyve előadás, ami szép példája annak, hogy a világ bármely pontján el lehet hinteni a magyar kultúrát. A Négyszögletű kerekerdő Lázár Ervin mesejátékban két évvel ezelőtt magam is részt vettem – kis családomat hátrahagyva jártam az országot elhivatottságból. Táncházba is örömmel viszem a gyerekeket, ha alkalom adódik rá. Közben persze tanuljuk a nyelvet, hogy ezek az alkalmak arra is jók legyenek, hogy másokhoz kapcsolódjanak az anyanyelvükön, még ha a magyar nem is az első helyen van a kis fejükben.

A nyelvtudás az első lépés a kultúra elsajátítása felé, anélkül sajnos nem megy. Ezért vagyunk olyan elhivatottak gyermekeink magyar tanítása terén. Nekünk nagyon fontos a kultúra, amelyet szeretnénk nekik is átadni. S a csatorna ahhoz a nyelv. Ha a nyelv megvan, akkor jöhetnek a nyelv szépségei: a dalok, mondókák, versek, prózák, viccek, szólások és szójátékok. A történelem, az összefüggések, a hagyomány. S ha ezeket is érti és élvezi gyermekünk, akkor elmondhatjuk, hogy nem csak a nyelve, de a kultúrája is magyar, – vagy magyar is, ha többnyelvű (multikulturális) környezetben nevelkedik.

Ti milyen módon kapcsolódtok külföldön élve a magyar kultúrához, hogyan elégítitek ki kultúrszomjatokat?