Százféle változatban – interjú Kárász Eszterrel

Vendégem volt New Yorkban Kárász Eszter bohócdoktor, az Eszter-lánc mesezenekar vezetője. Én pedig vendége voltam a SzóKiMondókával a New Yorki Magyar Házban adott koncertjén, ami nagyon jól sikerült. Régóta figyelem Eszter munkásságát, azt is mondhatnám, hogy a Mangó daluk ihlette az Egyem-e mesét, amiben a zöldségek, gyümölcsök életre kelnek, hogy barátságot alakítsanak ki Mónával. Kértem tőle egy rövid interjút, amiből rengeteget tanultam. Remélem, hogy érdekes lesz számodra is!

1. Mikor és hogyan kezdtél el gyerekdalokat írni és énekelni?

Mikor megszülettek a gyerekeim 2008-ban, nekik sokat énekeltem ukulelével, amit bohócdoktorként a kórházban már sokat használtam. Aztán ahogy ovisok lettek, hívtak az oviba is zenélni, meg egyre több helyre interaktív gyerekprogramot tartani ukulelével. Egyszer meghívtak Varró Danival együtt fellépni, és az utolsó percben fogtuk föl, hogy közös műsort várnak tőlünk. Mikor elvállaltuk, azt gondoltam, hogy ő majd felolvassa verseit én meg zenélek, de ki volt írva a plakátra, hogy Varró Dániel és Kárász Eszter közös műsora. Akkor nagyon megijedtem, hogy mégiscsak kellenének valami Varró Dani dalok, hogy kapcsolódjunk is egymáshoz. Akkor pánikszerűen egy éjszaka alatt megírtam vagy 5 dalt. Azelőtt életemben nem írtam dalt és azóta is bennem lassan és nagyon visszafogottan születnek meg, mindig keresek hozzá alkotótársakat, jópár éve Bata Istvánnal dolgozunk a dalokon. De akkor nagyon gyorsan kigurult 5 dal, amiből hármat máig is használunk. Így utóéletük is lett, az egyik az Altató, ami a YouTubeon az egyik legtöbbet nézett dalunk és most is nagyon szeretik. Nagyon izgultam. Másnap élőben ott, a színpadon Dani először hallotta a dalokat és jókat röhögött. Így születtek az első dalok de akkor még nem volt meg a zenekarom. Pár hónappal később gyűltek körém emberek, akikkel jó volt együtt zenélni és tulajdonképpen ebből alakult ki aztán egy idő után a zenekar. Aztán lettek további dalok, és így született meg az Eszter-lánc 2012. január 20-án.

Az életemben a fontos dolgok általában így történtek meg, organikusan. Nem vagyok egy tervező alkat. Van egy nagyon kedves énekes kolléganőm akivel jóban vagyunk és mindig tátott szájjal figyelem, hogy neki ötéves tervei vannak, tudja, hogy honnan hova akarja a karrierjét eljuttatni, mikor kivel fog ezért dolgozni, én mindig csak pislogva hallgatom. Szeretem amit csinálok, aztán ha jön valaki akivel ezt jó csinálni együtt, akkor úgy folytatjuk. Sosem akartam zenekart alapítani például, nem volt ilyen célom. Molnár Gyurival, az első gitárosommal, akivel alapítottuk a zenekart, teljesen véletlenül egy jótékonysági koncerten találkoztunk. Én egyedül voltam, ő meg egy teljesen másik formációjával. Látta, hogy ott ül egy kicsi lány egy kicsi ukulelével egy óriási színpadon a nagyon sok gyerek között, és úgy érezte, hogy oda kell ülnie mellém segíteni a gitárral. Még életünkben nem találkoztunk, be se voltunk mutatva egymásnak, de jót zenéltünk együtt és a spontán zenélés után mondtuk, hogy ezt folytassuk, mert ez jó volt. A többiek is ilyen teljesen spontán módon csatlakoztak a zenekarhoz. Az emberek tervezgetnek mindenfélét, de az életnek úgyis okosabb tervei vannak.

2. Hogyan jött a repertoárodba a felnőtt vonal?

Az Eszter-lánc előtt már élt az Edith Piaf sanzon estem, azt már 18 éve csinálom. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon jó, hogy írok gyerekeknek dalokat, meg játszunk gyerekeknek, de a felnőtteknek csak Piaf szavain vagy dalain keresztül tudok szólni. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a saját gondolataim vagy a saját érzéseim – mondjuk az érzéseim a Piaf dalokban is benne vannak, – de ha a saját szavaim is megjelenhetnének a dalokban. Mint mondtam, én nagyon lassan és ritkán írok dalokat, de idővel megszületett egy-két dal, aztán lett egy gitáros váltásunk, (már az előző gitárossal is terveztük ezt az anyagot), aztán Istvánnal is elkezdtünk ezen dolgozni és ő írt hozzá nagyon sok szöveget. Szerencsére megtaláltuk egymást abban, hogy én el tudom mondani a gondolataimat, hogy mi az, amit nagyon szeretnék elmondani és ő meg csodálatos szavakat talál hozzá. Ebből összeállt egy akkora anyag, amivel már érdemes elkezdeni dolgozni. Nagyjából ugyanazok a zenészek, akikkel az Eszter-láncban is dolgozom, kiegészülve azokkal, akikkel a Piafon dolgozom, meg azok a zenészek, akik az eltelt tizensok év alatti körém gyűltek és szeretnek velem dolgozni, meg én is velük, nekik megmutattuk az anyagot és hál’ Istennek szerették. Így lett ez az Esztett formáció.

A Piaf szintén véletlenül alakult 18 éve. Nagyon szerettem Edit Piaf dalait, de nem akartam elénekelni sose. Aztán a Merlin színházban egy fesztiválra addig duruzsolt a fülembe a szervező, aki egy barátom volt, és hallott már engem pár sör után a baráti társaságban Piafot énekelni, hogy nagyon szeretné, hogy csináljak a fesztiválzáróra egy estet. Gondoltam, hogy arra az egy alkalomra megcsináljuk. De aztán nem egy alkalommal adtuk elő.

3. Hogyan lettél bohócdoktor és mit is takar ez?

A bohócdoktorkodás úgy jött, hogy gyerekszínész voltam, de nem vettek fel a színművészetire és elmentem konduktornak. Mozgássérült gyerekeket tanítottam, velük dolgoztam 5-6 évig és már teljesen meg is nyugodtam, hogy az életemnek nem lesz köze a színházhoz. Épp Franciaországban dolgoztam egy mozgássérült csoporttal és felhívott egy rendező barátnőm, hogy rendezi az Óz, a nagy varázslót és szeretné, hogy én legyek Dorothy. Addig mondta, amíg igent mondtam rá és ezzel valahogy visszaszippantott a színház. Jöttek más felkérések is és egy darabig egymás mellett ment ez a kettő. Ez egy ilyen nagyon hasadt tudatállapot volt, hogy reggel kúszok-mászok egy gyerek 2 lába között, hogy kitartsam a térdét, meg facilitáljam, este pedig haldoklom a színpadon. Egy ilyen nagyon erős izlandi drámát játszottunk éppen, amiben minden és mindenki meghal vagy egyébként nagyon szerencsétlen és akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezt így sokáig nem lehet csinálni. Hogy ez a 2 életem ennyire szeparálva van és jó lenne találni valamit, ami összefogja a kettőt. Ez általában működni szokott, hogy ha az életemben úgy megvágyok valamit és azt jó fele vágyom meg, akkor az úgy jön. Ahhoz képest, amikor elkezdtem ezen gondolkodni, kb. egy héten belül találkoztam egy barátnőmmel az utcán, aki mesélte, hogy most jön egy bohócdoktor felvételiről. Megállítottam, leültettem, vettem neki egy kávét és mondtam, hogy meséljen róla. Az egy ilyen nagy találkozás volt, így ahogy mesélte, rájöttem, hogy hát ez az. Elmentem én is felvételire, szerencsére volt a következő hétvégén még egy felvételi és felvettek. Ez egy óriási összegyúrása az életemnek: itt kellek mint színész, meg improvizálok ott meg zenélek, de így a segítő énem, a gyógyító szakma, az én konduktor énem is ott lehet a munkámban.

4. Mit mondanál azoknak, akik még nem hallottak erről, hogy mi az a bohócdoktor?

Mi a nevetés erejével próbálunk gyógyítani a kórházakban nagyon röviden. Ezt azért cizellálni tudnám azzal, hogy nem feltétlenül a nevetés erejével, hanem a félelmet és a szorongást próbáljuk elűzni, ami a kórházban egy alapállapota annak, aki bekerül. A gyereknek azért, mert egy csomó idegen dolog történik vele, ami neki nem jó és nem érti, nem is kéri, de mégiscsak muszáj megcsinálnia. A szülőnek meg azért, mert tehetetlenül ott van a gyereke mellett és aggódik, fél, és hát a félelem és a szorongás az rombolja az immunrendszert – ez már orvosilag is bizonyított. De az öröm, vagy már maga a félelem elengedése is, vagy a nyugalom, ami remélhetőleg általunk örömmé is tud fokozódni, már az is gyógyító. Úgyhogy nem feltétlenül a nevetés mindig a célunk, – alapvetően persze egy bohóc azt szeretné elérni, – nekem az is ugyanolyan fontos, vagy már akkor győztünk, ha abból a félelemből, abból a rettegésből, vagy szorongásból ki tudjuk mozdítani. Ezt nagyon sokféle eszközzel próbáljuk elérni. Bohócnak vagyunk öltözve, bohóc doktornak, tehát fehér köpenyben vagyunk, hogy csökkentsük a fehér köpenytől való félelmet is, és piros orrban. Nagyon sokat játszunk orvosi dolgokkal, hogy amikor legközelebb jönnek mondjuk vért venni, akkor már legyen olyan tapasztalatuk, hogy ezzel már játszottunk. Pl. az infúziót tartó állvány lehet kutya szájkosár, vagy bevásárlókosár vagy kosárlabda. Megpróbálunk mindent, ami ott van egy kicsit átalakítani, hogy máshogy viszonyuljanak hozzá a gyerekek, és otthagyni egy kis örömöt, egy kis jókedvet, átvarázsolni a szobát valami mássá, amiben ő még el fog tölteni sok időt. Azt szoktam mondani, hogy a gyerekben rejlő gyógyító erőt szeretnénk föléleszteni, és akkor nem passzív elszenvedője, hanem aktív részese lehet a saját gyógyításának. Mindenkiben van öngyógyító erő. Ha mást nem, ha az immunrendszerét elkezdi felszabadítani a stressz általi elnyomás alól, akkor részt tud venni a gyógyító folyamatban.

– Fantasztikusan jókat mondasz, ezeket magamnak is megjegyzem.

– Légy szíves!

4. Milyen benyomásaid lettek New Yorkról?

Nagy, hangos, de nagyon tetszett! Dolgoztam konduktorként Chicagóban és volt egy kis előítéletem Amerikával szemben. Nagyon érdekes volt, mármint Chicago, de a fejemben az volt, hogy érdekes lesz, de nem fogom nagyon szeretni mert valamiért nekem ez eddig nem jött be. Ezt most nagyon szerettem. Nagyon sokféle, olyan, hogy mindenki megtalálja benne azt a részt, ahol jól érzi magát. Nekem például az a dél manhattani rész, ahol a két víz összefolyik, meg parkok vannak, meg magas házak, az nagyon bejött. Érdekesek az emberek, jó nézni, hogy teljesen természetesen elvannak egymás mellett a nagyon különböző emberek. Nekem nagyon pozitívak az első benyomásaim az emberekről, nagyon segítőkésznek meg nyitottnak tűntek általában. Például lementem reggelit bevásárolni magamnak meg a fiúknak és volt ez a nagy eső, kiszakadt a bevásárló táskám. Hárman ugrottak azonnal oda a zuhogó esőben, hogy segítsenek, az egyikük 3 háztömbnyire hozta velem a kajákat, hogy segítsen zacskó nélkül hazavinni. Ilyen Budapesten viszonylag ritkán történik sajnos. Lehet, hogy itt is, de akkor szerencsém volt. Alapvetően nekem nagyon pozitív a benyomásom és hát a magyar közösséggel találkozni meg fantasztikus volt. Ez minden ilyen utazásnál csodálatos, hogy ilyen nagyon messze otthontól az emberek azon dolgoznak, hogy megőrizzék azt amiért jó magyarnak lenni, mert rengeteg nagyon jó dolog van benne. Én nagyon szeretem a nyelvünket, nagyon különleges, sok mindent lehet rajta kifejezni, amit talán más nyelven nem. Mindig van egy ilyen nagy meghatottság bennem, amikor ezt látom külföldön. Nagy erőket tesznek bele az emberek, hogy megőrizzék egy kis szigetként, egy teljesen más nyelv közepén – szerintem ez fantasztikus, nagyon megható volt nekem is látni.

5. Mit üzensz a külföldi magyaroknak és a SzóKiMondóka blogolvasóknak? Hogyan lehet a kultúrát átadni és életben tartani?

Ilyenkor mindig félek, mert nem érzem magam feljogosítva a javaslatokra, nem tudom a „know how”-t sajnos szinte semmire az életben, ez újra meg újra kiderül. Ha sok program van, ha élő egymás közt a kapcsolat, hisz te is mondtad, hogy van olyan, hogy két magyar gyerek egymás közt angolul beszél, mert az már nekik természetesebb. Ha tényleg olyan programok vannak, amiért érdemes életben tartani a gyerekeknek is a nyelvet például. Mert szerintem a felnőtteknek könnyebb dolguk van, sokkal több az emlék ami hazaköti őket, sokkal inkább magyarul tud bizonyos dolgokat kifejezni. A gyerekeknek nagyon erős érzelemmel teli kapcsolódási pontok kellenek szerintem és ha van olyan program, ahol a magyar nyelvhez kapcsolódott, és ő nagyon jól érezte magát, mert érzelmileg bevonódott, akkor az erősíti benne a kultúrát. A saját gyerekeimnek mindig azt próbáltam, ha bármit el akartam érni náluk, hogy megmaradjon nekik, akkor olyan helyzetet kerestem, ahol érzelmileg nagyon erősen bevonódtak, mert arra emlékezni fognak. Ebben segít a zene, nyilván zenészként is ezt  mondom. Az én gyerekeim úgy tanultak meg angolul, hogy rengeteg angol zenét hallgattak és mire elkezdtek angolul tanulni, addigra már egy csomó mindent tudtak. Szerintem ez fordítva is működik, ha sok jó magyar számot hallgatnak és annak a szövegét megjegyzik akkor az ott lesz az agyukban sokáig. Azt hiszem, hogy a zenével olyan helyekre lehet eljuttatni a szavakat, ahova csak a szavakat nem.

• Nagyon szépen köszönöm, nagyon klassz volt veled beszélgetni.
• Én köszönöm!