Nemrég egy kedves családtag látogatott el hozzánk pár hétre, hogy időt töltsön el a gyerekeinkkel. Hamar szemet szúrt neki, hogy a gyermekeink mennyit mondják, hogy Állj! azaz Stop! Kifejezett sértésnek vette ezt a számunkra majdnem ártatlan megnyilvánulást, ami nekünk csak annyit jelent: próbáld másként, még nem vagyok kész, hagyj időt nekem, hadd csináljam a saját ritmusomban… vagy éppen azt, hogy hagyj békén.
Majdnem ártatlan, mondom, hiszen mi is azok a szülők vagyunk, akik nem szeretik, ha a gyerekek nemet mondanak nekik – de önmagában ezért nem büntetjük meg őket. A gyermeknek joga van nemet mondani, különben hogyan tudná megvédeni magát olyan inzultusoktól, amelyeket ki kell védenie. Persze gondolhatjuk, hogy a mi gyerekeink nincsenek semmi rossznak kitéve, szerető nagyszülők, rokonok, barátok veszik körül őket. És biztos vagyok benne, hogy az esetek nagy többségében ez is a helyzet. A statisztikák viszont azt mutatják, hogy minden harmadik gyermeket bántalmazás ér közvetlen környezetében, és nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy ezek kivédésére is felkészítsük őket.
Hogyan tudjuk ezt megtenni? Először is nyíltan beszéljük meg kellemetlen érzéseinket, legyen szavuk, szókincsük a harag, a sértődöttség, a fájdalom kifejezésére testi és lelki értelemben is. Legyenek szavai a testrészeikre, tudják nevükön nevezni nemi szerveiket is többek között. Játszunk velük szerepjátékot, ha a beszélgetéshez még túl fiatalok, vagy ha valahol erőszakot látnak (ami sajnos szinte kivédhetetlen ebben a világban) beszéljük meg, dolgozzuk fel, milyen érzéseket keltett bennük az erőszak kifejeződése. Minél hamarabb tudnak állást foglalni az erőszakkal szemben, annál tudatosabban válnak az erőszakot, mint konfliktuskezelést elutasító emberekké.
Hiszek abban, hogy az erőszak nem megengedhető a családon belül, semmilyen formában. Azok a szülők, akik úgy nevelik gyermekeiket, hogy gyakori fenyítési eszköz a verés, elfelejtik, hogy az erőszak társadalmát teremtik így újra és saját lányaikat is verni fogja az így nevelkedett férje. Sokszor hallom, hogy egy-egy pofon, fenékre vagy kézre verés még nem számít erőszaknak. Hogy érezne egy felnőtt ember, ha valaki ezeket tenné vele? Nem érezné ellene irányuló erőszaknak? Valószínű, hogy a gyermek is így van vele, maximum hozzászokott, hogy az általa szeretett, nála erősebb és hatalmasabb szüleinek néha eljár a keze. Dr. Gyurkó Szilvia, gyerekjogi aktivista szerint a magyar gyermekek kétharmadát rendszeresen verik. Nem egyszerű gyereket nevelni és nekünk, az erőszakot elutasító szülőknek nagy szükségünk van időnként tanácsra, támogatásra, hogy mégis mivel és hogyan neveljük, hogy a határok megmaradjanak és be lehessen tartani őket?
Ígérem, hogy jövő hétre körül nézek ezen a fronton is. (Egy picit már azért készülnék a Föld napjára is!) Addig is, ha a környezetetekben tapasztaltok gyermekek ellen irányuló erőszakot, segítségért fordulhattok ide: a NANE (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen) segélyvonala hétköznaponként érhető el szerda kivételével 18-20 óra között esténként: 06-80-505-101 Ez egy ingyenes zöld szám, amely mobilról vagy telefonfülkéből is hívható.
A gyermekek elleni szexuális erőszakkal pedig a következő weblap foglalkozik részletesebben: http://www.muszajmunkacsoport.
Ne feledjük: ha a környezetünkben tanúi vagyunk gyermekek ellen irányuló erőszaknak és nem teszünk semmit, részesei leszünk az őt elnyomó rendszernek.
Erőszakmentes szép hetet kívánok mindenkinek!