Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem. (Konfuciusz)
Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindenki ismeri ezt az alapelvet, még akár alkalmazzuk is időnként, de vajon sikerül-e eszerint élnünk, gyermeket nevelnünk, sikerült-e ezt az elvet a mindennapjainkban is átültetnünk a gyakorlatba?
Sokszor kapom azon magamat, hogy magyarázok a gyereknek, pl. a reggeli készülődés idején: igyekezz, edd a reggelit, vedd a kabátot, stb. Pedig ha komolyan venném Konfuciuszt, bizony nem a szám járna, hanem mutatnám, hogy mit csináljon. A példamutatás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, az erről szóló blogbejegyzést itt olvashatod: Gyermekeink tükröt tartanak elénk
A gyermeknevelés – fejlődés minden területén rendkívül fontos a példa, a minta, amit átadunk. Megdöbbentő, amikor szófordulatainkat, mozdulatainkat, jó (esetleg rossz) szokásainkat viszontlátjuk gyermekeinkben. A beszéd- és a mozgásfejlődés, az érzelmi intelligencia, a konfliktuskezelés, a környezeti nevelés területén könnyen tetten érhető az utánzás jelentősége. De a példamutatás mellett a megtapasztalás is hatásos eszköz lehet a tanulási folyamatban. Visszatérve az előző szituációhoz, elkésünk az iskolából: hagynám, hogy adott esetben lekéssük az indulást, hogy megtapasztalja, az milyen érzés. S közben sem beszélnék hozzá, hogy ilyen-olyan rendetlen kölök, még erre sem képes, hanem csak sétálnánk az iskola felé csendben, s mehetne be az óra közepén az osztályba, hogy ott értse meg, a saját bőrén tapasztalja a dolgok miértjét és a reggeli készülődés, az időben elindulás értelmét. 
Hányszor várjuk el gyermekünktől, hogy megértsen és megcsináljon dolgokat, csak azért, mert mondjuk neki? Közben elfelejtjük, hogy a gyermekben alapvetően benne van az ellenkezés, az egyértelmű megkérdőjelezése, a dolgok mögé való nézni akarás. És ezt a törekvést nem szabad, hogy kiirtsuk belőle, inkább táplálni kell, segíteni, és ha lehet, kielégíteni. Hiszen ettől válnak majd értelmes és kritikus felnőttekké, akik nem azért tesznek dolgokat, mert mondták nekik, hanem mert azzal ők is egyetértenek és azonosulni tudnak vele.
Talán könnyebb katonákat nevelni, mint önállóan gondolkodó gyerekeket. De valóban azt a társadalmat akarjuk, amit felülről lehet, autoritással irányítani? Ilyennek képzeljük el a jövőt? Mert a társadalmat a gyermekeinkben teremtjük újra. Olyan lesz a jövőnk, amilyennek neveljük őket. Bízom benne, hogy velük, általuk, létrejöhet az az alulról szerveződő organikus társadalom, ami egymás segítésére és a kölcsönös boldogulásra épül és ezt jó, ha már házon belül elkezdjük a testvérek, vagy a családtagok egymásra utaltságával – mondjuk. Nem könnyű, de máshogy szerintem nem is lehet. Vagy nem érdemes.
Neked mi a véleményed?
Ha tetszett ez a bejegyzés és érdekelnek ötleteink, további könyvajánlóink, híreink a készségfejlesztés, olvasás előkészítés, a magyar kultúra megőrzése, és a közös játék témákban, ITT feliratkozhatsz a hírlevelünkre.