Minden úgy kezdődött, hogy megszületett első gyermekem. Őt a karomban tartva beszéltem hozzá, énekeltem neki, szórakoztattam. Mégis azt gondoltam, hogy kevés lesz neki, amit én nyújthatok, amit egy személyben tőlem hall, amit meg tudok neki mutatni a világból. Ez az érzés akkor erősödött fel igazán, amikor elkezdte figyelni a körülötte lévő világot és befogadni az onnan jövő ingereket.
A beszéd és dalok mellett első szavaiból készült szókártyákkal szórakoztattam. Odatettem a tej szót a tej mellé az asztalon, hogy ne csak hallja, de lássa is, sőt megfoghassa, szájába vehesse azt a szót, azt a szókártyát. Aztán eldugtam a szókártyákat a párna alá, amit meg kellett keresnie. Ha megtalálta a tej szókártyát elénekeltük a “Boci, boci, tarká”-t, vagy közösen eljátszottunk egy, a szóhoz kapcsolódó mondókát. Így a szó, az írott szó a játék forrásává vált, és nem csak a szófelismerés, de a szavakkal való játék lett mindennapi kenyerünk.
Ebből magától alakult a tanulás is, nem erőltetetten, hanem maga akarta felismerni a szavakat azért, hogy eljátsszuk a hozzá való mondókát, dalt. Ő mondta nekem a szókártya láttán, hogy melyik dal van soron. Aztán, mikor egyre több szókártyánk lett, mert egyre több szót tanult meg, mondatokat alkottam neki a szókártyákból. Majd mesét írtunk közösen a szavakból. Még akkor nem tudtam, de abban a pillanatban megszületett a SzóKiMondóka. Szavak, mesék, dalok, mondókák.
Aztán jött a film. Felvettem mindennapos tevékenységei közben, ahogy a játszótéren játszik, hintázik, majd eszik, alszik, örül. Megvágtam a házi videót a felvételekből egy olyan programmal, ami alapból benne volt a gépemben és arra is alkalmas volt, hogy kiírjam a szavakat a képernyőre, azokat is a tevékenységekhez kötve. Így a dalokat, mondókákat, meséket kiegészítette a film, amit főleg délutáni alvás utáni féléber állapotában nézett, hol szókártyákkal közösen, hol anélkül. Máskor, ha éppen bölcsibe ment, a reggeli öltözködést segítette a film, míg nézte, magára vette ruhadarabjait. De olyan sztorit is hallottam már egyik rajongónktól, hogy a SzóKiMondóka filmre tanult meg járni a kisfia. “Hogyhogy?” – kérdeztem. “Hát hallotta a zenét és oda akart menni a TV-hez, annyira tetszett neki!”
A szókártyák a bölcsis napokon nálunk estére maradtak, de pont kitöltötték azt az űrt, ami az ágykész állapot és az alvás között létrejött. A mese után sem akart még aludni, és kérte, hogy foglalkozzak vele. Akkor átnéztük az aznap megtanult és a már korábban megismert szavakat, átlapoztuk a szókártyákat. Ilyenkor kezdte el valójában felismerni a szavakat, mert már képes volt egy helyben ülni, de még bizonyítani akarta, hogy nem fáradt. Az új szavakra aztán aludt egyet és reggelre mindent tudott. Én is így, elalvás előtt tanultam meg a verseket iskolás koromban.
Ti mikor játszotok a szókártyákkal?
Az alábbi videóban összefoglaltam a bejegyzés lényegét a SzóKiMondóka Facebook oldalán: