Szülőként az ember folyamatosan ki van téve a gyermekei kívánságainak: vegyünk kutyát (cicát, tengerimalacot, gyíkot, nyuszit, kígyót, békát…stb.)! Ember (szülő) legyen a talpán, aki rendületlenül ellen tud állni a folyamatosan érkező kéréseknek. Mégis mi lehet itt a kompromisszum, mi az a módja a természet beengedésének a lakásunkba, amitől nem borul fel teljesen a rend, nem kell valakinek folyton otthon maradnia, és milyen előnyei vannak a kisállatoknak, mit tanítanak a gyerekeknek?
Mondhatnánk, hogy felelősségvállalást, de a legtöbbször a kisállat gondozása ránk marad, épp ezért nem szívesen vállaljuk be szülőként őket. Persze a gyermek akkor is érzékeli az állat ellátásával járó feladatot, ha még kicsi hozzá, hogy azt önállóan ellássa. Részfeladatokat akkor is lehet rábízni, bevonni a gondozással járó tevékenységekbe. Empátiát, a másik figyelembevételét, mások igényeinek a szem előtt tartását is idővel megtanulja a helyzetből. Ez főleg akkor lehet hasznos, ha egyedüli gyermek és emiatt nincsen hozzászokva, hogy másokat figyelembe kell vennie otthon.
A természet tiszteletét és szeretetét is magával hozhatja a kisállat szeretete, főleg, ha a párhuzamra többször rámutatunk és más módokon is keressük a természettel a kapcsolatot: kirándulunk, sokat vagyunk a szabadban és természetfilmeket is nézünk. Segít, ha az állatot el tudja helyezni a természet rendszerében – ragadozó, vagy zsákmányállat, mivel táplálkozik, hol él, mi a feladata, stb. A rendszerszemlélet nagyon fontos ahhoz, hogy értékelje minden ember és minden állat szerepét – persze életkorának megfelelő szinten.
Nekünk egy folyami rák volt az első kisállatunk. 8 éves lányom osztálytermében volt egy hónapig megfigyelés tárgya 5 rák, amelyeket aztán örökbe lehetett fogadni és hazahozni. Két hónapig lakott velünk és Zoé igyekezett ellátni. Etette, kimosta az akváriumát, a zsebpénzéből vett neki házat, stb. Persze, ő már nagylány, s minél nagyobbak, annál nagyobb felelősséget lehet rájuk bízni. Az öccsei csak addig jutottak, hogy az etetésén összevesztek, de mindenki figyelte és értékelte a kis rákot, megfogni persze csak mi ketten mertük.
Aztán egy reggel nem mozdult meg Crawly/Rákocska (így nevezte őt el Zoé, aki mesét is írt az iskolában arról, hogyan került hozzá a rákocska, ami megint egy lehetséges pozitív hatás). Zoé sírt, mindenki nagyon szomorú volt. 3 nap múlva eltemettük, de a fiúk még mindig nem hitték el, hogy meghalt. Hiszen semmi nem változott rajta, ugyanúgy nézett ki, csak épp nem mozdult meg többé. És akkor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy valójában mi is a különbség az élő és a halott állat közt. Hova megy, vagy mehet a lelke, mitől él, mitől mozog, mi van akkor, amikor már nem él. Érdekes, hogy mit értenek meg az élet-halál kérdéseiből a gyermekek, nekik még minden átmeneti. Rendben, hogy tegnap meghalt, de ma már él, nem?
Számomra is nagy tanulság, hogy mennyire másként gondolkodnak bizonyos dolgokról a gyerekek. Néha nekünk is nagyon tanulságos volna megpróbálni az ő fejükkel gondolkodni és azzal a kíváncsisággal rácsodálkozni a természetre, ahogyan ők teszik. Próbáljuk meg időnként megfigyelni bizonyos helyzetekben a gyermekünket és nyitottnak lenni arra, hogy ők is tanítsanak nekünk valamit azzal, amit épp mondanak, vagy csinálnak. Már maga ez a nyitottság önmagában is csodás hatású lehet.