Többször írtunk már róla, hogy miért fontos az anyanyelvünk ápolása, megőrzése, fejlesztése. Ha külföldön nevelkedünk, az anyanyelv jelenti a gyökereket nem csak magunk, de gyermekeink számára is. A kétnyelvűen nevelkedő gyermekek agya fogékonyabb lesz harmadik, negyedik nyelv befogadására, s maguk is nyitottabb, elfogadóbb egyéniségek lesznek, hamarabb megértik, ha valakinek máshogy jár az agya, máshogyan gondolkodik. Nyitottabbak a társadalmi szolidaritásra is, például. Az előnyöket hosszan lehetne sorolni, de most inkább annak a hátrányára térnék ki, ha a nyelvi nevelés megszakad és életünkben egy ponton eltűnik egy addig használt, ismert nyelv. Erre sok példát hallok külföldön, mikor a SzóKiMondókát mutatom be az embereknek, hogy pl. “Ó, az én unokáim már nem beszélnek magyarul, az anyjuk is már csak angolul szól hozzájuk.” stb.
Mikor először hallottam arról a koncepcióról, hogy a nyelvnek pszichológiai tudatot meghatározó ereje van, nem pontosan értettem a koncepció lényegét, de valahogy ösztönösen megértettem a jelentését. A jelenség azt kell mondjam, hogy minden többnyelvűen nevelkedő gyermeket, többnyelvű környezetben élő felnőttet érint. Egy londoni terápiás központ munkatársai arra a megállapításra jutottak, hogy az egyént érő traumák őrzője – és ezzel a traumák feloldásának, azaz a gyógyulásnak is a kulcsa – az a nyelv, amelyen a trauma keletkezett. A nyelv őrzi az érzéseket és vele a traumákat is, konzerválva azokat. Magába zárja a valóságot, amely az adott nyelven élhető csak újra, azon a nyelven hozzáférhető, amelyen keletkezett. Az intézet munkatársai ezért több nyelven folytatnak terápiát, a páciens igényei alapján. A nyelv nem csak a traumák, de a jó emlékek hordozója is, így a stabilitás érzése is visszahozható az adott nyelven, ha az az érzés már létezett abban a nyelvi környezetben az egyén számára. Nem csak a gondolkodás meghatározója tehát a nyelv, hanem az érzelmekkel is összefonódik és így meghatározza a tudatot.
Minden nyelv egy identitás. A tanult, idegen nyelv egy új szerep, amelyben idővel egyre otthonosabban érezhetjük magunkat, ez azonban nem jelenti az anyanyelvünk elvesztését – még ha azon időnként keressük is a szavakat. A tanult nyelv felvett identitás, míg az anyanyelv a saját, eredeti énünk, identitásunk. A totális nyelvváltás ezért identitásválságot okozhat, függetlenül attól, hogy azt esetleg saját akaratunkból tettük-e meg. S mint ilyen, trauma forrása is lehet.
Tény, hogy a gyermekek kamaszkorukig a többséghez akarnak tartozni, ezért szívesebben beszélnek egymás közt a befogadó ország nyelvén, ezzel szembeszállni nem érdemes. Ugyanakkor a szülő feladata az anyanyelv megőrzése, és ezt a törekvését nem adhatja azért fel azért, mert magyarul intézett kérdéseire a gyermek a befogadó ország nyelvén válaszol. Pontosabban, ha így tesz, az anyanyelv megőrzésért hozott döntését adja fel. A saját döntését a gyermek asszimilációs vágya iránti, infantilis döntése végett, amely kamaszkorig természetes állapot. Kamaszkorban akarnak majd gyermekeink társaik közül kitűnni, egymás közt egy “titkos” nyelvet beszélni, nyelvtudás által is különleges lenni, de ha addig nem őriztük nyelvtudásukat, nem biztos, hogy képesek lesznek akkor a magyar nyelvet újra megtanulni.
Szülők, higgyétek el nekünk: gyermekeink hálásak lesznek, ha sikerül megtanulniuk magyarul beszélni, írni, olvasni. Addig pedig, ha kérdésetek van, vagy elcsüggedtek, forduljatok hozzánk: a SzóKiMondóka nyelvész, pszichológus szakértői és külföldön magyarul gyermeket nevelő elkötelezett hívei segítségetekre lesznek. Számos pozitív példa is rendelkezésre áll, amik ha kell, mutatják az utat.