Azaz konfliktuskezelés a dackorszakban
A nap, mint nap előforduló hiszti időszakát azt hiszem, nem kell bemutatnom. Sokszor olvastam a tanácsokat ezekre a helyzetekre vonatkozólag, legfőképpen, hogy őrizzük meg türelmünket és kezeljük megfelelően a kialakult konfliktusokat. De milyen a konfliktuskezelés egy kiabáló két- háromévessel? Egy lázadó kiskamasszal? Főleg, ha a gyermekek ellen irányuló erőszakot elutasítva neveljük csemeténket – mint annyi szülő manapság – de sokszor nézünk szülőtársainkkal egymásra a játszótéren napi harcainktól kifulladva, vagy házastársunkkal megbeszélve esténként, hogyan lehetett volna jobban leszerelni az adott nap hisztijeit. Valahogy úgy érzem, a gyereknevelésnek erre a részére nem készítik fel a leendő szülőket, hogy mi lesz azután, hogy nem alussza át az éjszakát, a babaélet nagy kérdései után… Pedig az igazi kihívás azután kezdődik. Sőt, szerintem még nem is az első 2 évben, addig, míg én irányítottam, nem éreztem gondnak, kihívásnak a gyermeket, szervezés kérdése volt csak, hogy mindig legyen étel, tiszta pelenka, játék és program. A bajok ott kezdődnek, mikor az akarat kinyilvánul és az enyémnek törvényszerűen ellenszegül…
A gyermeknek is joga van nemet mondani – írtam egy korábbi bejegyzésemben. Igen ám, de ezeket a gyermekeket, akik sokszor mondanak nemet, sokkal nehezebb irányítani, nevelni, mint azokat, akikből ezt a chipet inkább kiirtani igyekeznek.
Mit tehetünk mégis, hogy ne váljanak hadszíntérré mindennapjaink és háborús övezetté a meghitt családi otthon?
Általában jót tesz, ha megkérdezem magamtól, mikor épp felbosszantottak, hogy én mit tennék a helyükben? Többnyire ugyanis arról van szó, hogy éppen nem valami elvárt forma szerint viselkednek, amit én szeretnék rájuk erőltetni, hanem a saját fejük után menve akarnak dolgokat megoldani. Ha ilyenkor belegondolok, hogy miért viselkednek úgy, azaz megértem őket, máris könnyebb elviselni az ellenkezésből adódó frusztrációt.
Thomas Gordon “értő figyelem”-nek nevezi ezt az odafigyelést, mikor nem kommentálok, nem alkotok véleményt, vagy osztok tanácsot, csak befogadom, amit a gyermek mond. Csak azzal segítem felém irányuló közlését, hogy megismétlem, vagy megfogalmazom érzéseit, mintegy tükröt tartva elé, elmondom, hogy szerintem mit érez. Ettől ő megértve érzi magát és megnyílik, mesél, és a következő lépésben pedig saját maga talál megoldást a problémájára.
Amennyiben a konfliktus nem a külvilágban történt meg vele, hanem kettőnk között van – mondjuk borzasztóan zavar, hogy nem pakol el maga után – akkor úgynevezett én-közlésekkel mondom el neki a saját érzelmeimet. Kizárólag tehát az érzelmeim közlésére szorítkozok, nem alkotok véleményt, nem szidom, vagy fenyegetőzöm. Elmondom, hogy mérges vagyok, mikor belépek a rendetlen szobába. Ha sikerül vele megértetnem érzelmeimet, lesz valamilyen konstruktív javaslata, ami a megoldásra irányul.
A Gordon módszer rövid összefoglalásával most ismerkedtem meg egy magyar szerző könyvében: F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam. 1986-ban jelent meg ez a rövid kiskönyv, igazi retro feeling kézbe venni a megsárgult lapos antikvár könyvet. De a javaslatai a mai szülőknek is szólnak, akik igyekeznek erőszakmentesen gyermeket nevelni, elfogadni őket olyannak, amilyenek és megadni nekik azt az érzelmi biztonságot, amelyben kiteljesedhetnek.
Mi a véleményetek erről? Ti hogyan kezelitek a napi hisztiket?