Január 22. a magyar kultúra napja – egyben a magyar himnusz születésnapja is-, és elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent valójában a magyar kultúra a külföldön élő és mit az itthon élő magyarok számára. Hogyan éljük meg magyarságunkat itthon és külföldön?
Családommal New Yorkban élek és mi azokhoz a magyarokhoz tartozunk, akik rendszeresen keresik egymás társaságát. Gyermekeink hétvégenként magyar iskolába járnak és örömmel maradunk tovább. Ha tehetjük, ebédre is, meg néptáncra, amit egyelőre csak részben élveznek gyermekeink, de idővel, tudjuk, beérik az is. Azt hogy eljutunk-e a hét másik napján is a Magyar Házba, még nem tudjuk, de egy biztos: a magyar kultúrát ébren tartjuk a gyermekekben, a nyelvet tanulják, írni és olvasni fognak magyarul. A magyar közösséghez tartozni, ez a cél. Ez az a plusz, amit a szombati elfoglaltság ad számunkra.
Sokat hallom külföldön, hogy a magyarok nem támogatják egymást, nem segítenek egymásnak, sok a kötekedő, irigy, kifogásoló vélemény egy-egy rendezvényen. Nem könnyű külföldön magyarságunkat megőrizni, rendezvényeket szervezni, ahol találkozhatunk, hiszen ezek a törekvések önkéntes alapon működnek, saját pénzünket rakjuk bele. Azt gondolom, hogy ez egy merőben szubjektív vélemény. Nem a közösség hangja, csak egy-egy hangosabb egyén véleménye.
Én nagyon sokszor megtapasztaltam már ennek az ellenkezőjét is. Gratuláltak már egyének és közösségek is nekem a SzóKiMondókához. Nem csupán szóban, hanem saját forrásaikkal segítették részvételünket egy-egy rendezvényen, támogatták Kickstarter kampányunkat.
Talán csak kimerültek vagyunk és hamarabb meghalljuk a negatív hangokat. Vagy természetesnek vesszük a köszönetet, de kiakadunk a kritikán. Lehet, ez is nemzeti tulajdonságunk, hogy hamarabb eljut a fülünkhöz a negatív vélemény. Nézzük meg a himnuszt: a melankólikus első versszak után jön két múltat idéző pozitív, majd jön a bűnhődés a 4, 5, 6 és 7. versszakokban s végül egy könyörgés a jövőért a 8. versszakban. Tudunk-e most hálát adni azért, amink van? Tudjuk-e a jelent értékelni és a mai napsütést – esőt, havat, vagy amit kapunk – pozitívan fogadni? Tudunk-e olyan bölcsen nézni a minket érő élményekre, hogy nem azonnal bélyegezzük pozitívnak, negatívnak, hanem megnézzük mit tanultunk belőle és tudunk-e hálát érezni a folyamatért, aminek részesei vagyunk? Hiszen minden nap tanulunk valami újat. Hiszen minden nap találkozunk valakivel, aki benyomást gyakorol ránk, minden nap történik valami, ami nyomot hagy bennünk. S mi ettől okosabbak, érettebbek, bölcsebbek leszünk.
„Kétszer ad, ki gyorsan ad” – hallottam magamban a mondást, míg ma elsuhant előttem egy koldus a metrón. Két társával egy acapella éneket adott elő, amit a távolból élveztem, majd közelebb ért, azt mondta: ”Nekem tetszett!” – és már át is lépett a következő kocsiba. Nem akarta megvárni a vakaródzást, a nem találom a pénztárcám keresgélést. Mennyire ódzkodunk adni, hiszen nekünk is alig van. A pillanat elmúlt és a lehetőség oda lett. Pedig azon a húsz forinton nem múlt az esti vacsora.
Azt mondom, éljünk egy kicsit jobban a mának. Az adott pillanatban tegyük azt, amit akkor és ott helyesnek érzünk! Erre tanítanak minket gyermekeink. Velük csak most lehet lenni, vagy nem lenni. A holnap majd mondókázom veled, valljuk be, elég bután hangzik. Ma nem olvasok neked mesét, mert fáradt vagyok, de holnap kettőt is kapsz – ezek nem állják meg a helyüket. Nekik nem lehet hazudni, velük nem lehet halogatni. Tanuljunk tőlük. Vegyük elő a könyvet, vagy hiányos énektudásunkat, csip-csip csókázzunk egyet a kádban a kiszállás előtt, vagy kerekecske-dombocskázzunk a pizsamába bújás után. S mindennek ott és akkor lesz meg a köszönete is: a kacagó kisgyermek öröme, vagy a hozzánk bújás, a szeretet kétirányú kifejezése. Kincset érő élmények ezek.
Ha tetszett ez a bejegyzés és érdekelnek további ötleteink, híreink a készségfejlesztés, olvasás előkészítés, a magyar kultúra megőrzése, a közös játék során témákban ITT feliratkozhatsz a hírlevelünkre.