A nehézségek nem azért vannak, hogy elkerüljük őket, hanem azért, hogy tanuljunk belőlük.

Gyermekeim sulijában a későn érkezők belépéskor egy “késő cetlit” kapnak (late pass), amit a tanárnak kell, hogy odaadjanak fent az osztályban. További következménye nincsen e cetlinek, de már ez is elég volt 5 éves fiamnak ahhoz, hogy kabátzsebe mélyére rejtse és közölje velem, hogy ezt nem adhatjuk oda a tanárnak. A szavakból keveset értenek ezekben a helyzetekben a gyerekek, főleg ő, aki az autizmus spektrumán van.

– De, oda kell adni.

– Nem kell odaadni! – így ment volna ez végig a folyosón.

Ehelyett megvártam, hogy az osztályba érjünk. Én mondtam a tanárnőnek, hogy Leander szeretne neki valamit odaadni, de nem meri, mert szégyelli magát. Ez már önmagában megpuhította a tanár szívét, de biztosan fiam égő vörös fülének és könnyeinek is volt szerepe abban, hogy megértéssel fogadja a cédulát.

– Nem tudom mi lesz a következménye ennek a késő cédulának, de annál biztos, hogy jobb, mintha hazudnánk – mondtam neki. – Semmi nem lehet olyan erős, hogy az igazságot elfedjük miatta. Nem nagy dolog egy papír, de ha eltitkolod, nagy ügyet csinálsz belőle.

Nem vagyok benne biztos, hogy 5 éves kisfiam teljesen megértette, amit mondtam. De annyit biztosan megértett, hogy amitől félt, bekövetkezett és mégsem dőlt össze a világ. S közben ott voltam mellette, támogattam a kiútkeresésben.

Hazafelé szökdécselt a lelkem, hogy megint tanultam és tanítottam valamit, és közösen megint legyőztünk egy sárkányt, a megszégyenülés sárkányát.

Legközelebbi késés során már tudta, mit kell tennie és kezében vitte végig a cetlit, az osztályban pedig betette a gyűjtőhelyre és visszanézett rám, hogy megtanulta a leckét.

Én azt jegyeztem meg ebből, hogy amitől a legjobban félek, be kell, hogy következzen ahhoz, hogy továbbléphessek a félelmemen. Gyermekeinket is végigvezethetjük így legnagyobb félelmeiken, kezüket fogva, támogatva közben őket. Mindketten tanulunk az így kialakult helyzetekből és közben kapcsolatunk is erősödik.