Elég sok vásáron voltunk az idén. A Pedagógus Expón februárban, márciusban az Atipikus konferencián, áprilisban a Pozitív Gyereknevelés Expón, meg a Könyvfesztiválon, májusban a Bikás parki Gyereknapon a Nulla hulladék bemutatójával, ahol színpadi műsort is adtunk, júniusban pedig a Könyvhéten. Mivel otthon voltam egész évben, alkalmam volt személyesen menni ezekre a rendezvényekre, és nagyon élveztem az érdeklődőkkel való beszélgetéseket, hogy bemutathattam nekik a SzóKiMondóka egyedülálló koncepcióját. 

Időről időre szóba került, hogy miért foglalkozunk mi szóképes olvasással. A kiemelt szóalakokról az emberek egy része a szóképes olvasásra asszociál. Mindig elmondom, hogy nem tanítjuk olvasni a gyerekeket, csupán bepillantást engedünk nekik a szavak világába úgy, hogy azt élvezzék, szeressék és sikerélményeket szerezzenek maguknak a szülővel közös élmények által. Hogy amikor az iskolában előkerülnek a betűk, meg az olvasás, már legyen róla egy pozitív élménye, tudja, hogy ez menni fog neki, ezt ő szereti, és ez kell ahhoz, hogy önállóan is megfejthesse a könyv lapjaira írott mesét. 

Hogy miért nem szóképes olvasás ez? Könyveinkben a mese ismétlődő szavait kiemeljük, mellette a jelentésüket lerajzoljuk, így a könyvet együtt nézve, a gyermekek a képek alapján tudják kimondani a kiemelt szót. Nem a szóalak megfigyelése van előtérben, nem az alapján mondja ki a szót, hanem a szó melletti rajz alapján. Ha emellett a szeme a szóalakot is megfigyeli, akkor saját kíváncsiságára építve raktároz el vizuális információt, nem azért, mert az a feladat, és tesztelve van a tudása, ami miatt meg kell jegyeznie a szóalakot, hanem természetes kíváncsisága útján. 

A szókártyákkal már más a helyzet. Ott a játék során a szülő már rákérdezhet egy-egy szóalakra is, hogy: Ez mi? De a kártyákkal való játék során az ismerkedést a képes felükkel kezdjük, tehát maga a feladat már ismerős, mikor betűket látnak, hogy ki kell mondani a szót, ami a kártyán van. Sokan a kártyák színe alapján jegyzik meg a szóalakot, úgy zsebelve be a dícséretet a szülőtől, hogy valójában nem olvasnak, hanem vizuális jegyeket raktároznak el. A kártyák fontos ismertetője, hogy egymásra épülnek. A SzóKiMondóka játékcsomag fejezetei meg vannak számozva és úgy építettük fel a szókártyákat, hogy az egész alakoktól elindulva jutunk el az ABC-ig. Az első fejezetben, a Családban még kizárólag egész szóalakokat emelünk ki, a Víz fejezetben már három szót szótagolunk, a Levegő fejezetben pedig 9 szót szótagolunk vizuálisan is a szókártyákon, nem csak a csomagba került kisfilmen. A szótagolás mellett ugyanakkor megjelenik a szavak első betűjének kiemelése, a Levegő fejezetben már 3 esetben. A gyerekek ugyanis a szóalakok megfigyelésekor az egész szóalakot látják első körben. De ha már több szót felismernek, akkor kezdik a hangokat a betűkkel azonosítani, ez eleinte sokkal könnyebb nekik a szavak kezdőbetűinek esetében. 

Tehát ha már felismeri, hogy kéz, ami a Család csomagban van, meg azt is, hogy kék, ami a Víz csomagban van, akkor a szintén Víz csomagban található ka-csa szó felismerése után, esetleg már azonosíthatja a k hangot a k betűvel. Ez már valóban elindítja őt az olvasással való ismerkedés felé, de ez magától történik meg, saját felfedező erejére és logikájára épít közben, maga találja meg az utat, amit senki nem mutatott meg neki. Így magát a tanulást szeretheti meg, egy ilyen folyamatban, ahol nem tanítjuk, hanem magától tanul olvasni. 

Ezt a módszertant nem mi találtuk ki, mi csak alkalmaztuk, mert ez a SzóKiMondóka 2-6 éves korosztályának a sajátosságaira épül, miszerint, egész alakokat látnak és az egésztől tudnak a részek felé elindulni. Az olvasásmódszertant pedig úgy hívják, hogy lebontó-felépítő, más néven analitikus-szintetikus olvasástanítási módszer. Lebontjuk az egész alakokat először szótagokra, majd betűkre, s amikor az összes betűt megismertük, akkor kezdünk el új szavakat összerakni belőlük. Így mindvégig játékos marad az olvasás és sikerélményről sikerélményre haladva jutunk el az értő olvasásig. 

Szerintem ez jobb, mint a most annyira elterjedt szótagolás, amelynek során értelmetlen szótagokat ismételgetnek a gyerekek, abban ugyanis nincsen semmi játékosság, vagy életszerűség. De nem célom a hazai olvasástanítási módszert kritizálni, vagy megreformálni, (az a szülők és a tanárok dolga), csupán azt akartam elmagyarázni, hogy mennyivel több a SzóKiMondóka módszertana a szóképes olvasásnál. Egy kicsit hosszúra sikerült a magyarázat, ennyire nincs mindig időm a személyes találkozások során, de sokan anélkül mennek tovább, hogy be tudjak fejezni egy mondatot arról, hogy mi valójában a lebontó-felépítő olvasás, vagy a SzóKiMondóka módszertana. 

Remélem, hogy jövőre folytathatjuk a játékcsomag sorozatot és hamarosan mind a 6 fejezet elérhetővé válik, mert talán egymásra jobban figyelnek a szülők, mint ránk, és ha valaki végigviszi a gyermekét a játékcsomag sorozat mind a 6 fejezetén, akkor nem csak rengeteg örömteli percet szerzett vele magának és a gyermekének, de fel is készítette az iskolára a tanulás megszerettetésével. 

Az alábbi videóban összefoglaltam a bejegyzés lényegét a SzóKiMondóka Facebook oldalán: