Régóta szeretnék erről a témáról írni, hiszen magam is küzdök a kérdéssel, valamint lépten, nyomon látom azt is, hogy mennyire meghatározó lesz a gyermek személyiségére nézve az, ahogyan szüleik nevelik.
Az alábbi kategóriák, amelyeket összeszedtem nyilván sok leegyszerűsítést tartalmaznak, de értelmezzük őket úgy, mint színeket, s a színek keveréke adja meg a szülők nevelési stílusának palettáját:
1) Autoriter szülők
Az autoriter szülők tekintélyelvűen működnek. Az van, amit mondanak, nem magyaráznak, és nem mérlegelnek. Nem fontos számukra, hogy a gyermek megértse, miért nem szabad valamit tennie, csak az, hogy szót fogadjon és tegye a “dolgát”. A tetteknek egyértelmű következményei vannak, nem számít a belső motiváció, indíttatás. A családi kapcsolatok egyoldalúak, többnyire kevés lehetőség van az érzelmek megnyilvánulására. Egyre ritkább manapság ez a nevelési stílus, de akit így neveltek, nehezen tud szakítani ezzel a hagyománnyal, ezért érdemes róla említést tennünk.
2) Demokratikus szülők
A demokratikus szülő együttműködve vezet, tiltásait a gyereknek elmagyarázza. Kommunikáció előzi meg a döntéseket,konszenzusra törekszik a család, de azon belül a többségi akarat érvényesül. A feladatokból a legkisebb is kiveszi a részét, ki-ki a maga szintjén. A gyerekeknek van választási lehetőségük, de nem vonhatják ki magukat tetteik következménye alól. A családi kapcsolatok általában kiegyensúlyozottak, a hangulat jó, a kommunikáció nyílt. Az érzelmek szabadon áramolhatnak a közösen meghatározott kereteken belül.
3) Laissez-faire nevelést követő szülők
A laissez-faire (szabados, ráhagyó) nevelés nem fogalmaz meg követelményeket a gyermekkel szemben, de ha mégis, a nem betartásnak nincsenek következményei. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk, a gyermekekre mennyire káros ez a szülői hozzáállás. A gyereknek úgy kell a határ, mint a kapaszkodó. Abba fogódzkodva tud csak fejlődni, növekedni. Ha nem érzi a határt, addig feszegeti, míg végül ellenállásba ütközik, ott tud csak megnyugodni. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy határok nélkül nem lehet jól gyermeket nevelni. Sokszor azonban nehéz a határok betartása a túlterhelt, fáradt szülők számára és könnyen beadjuk a derekunk.
A helyzetfüggő nevelés
Kádár Annamária: Mesepszichológia 2. című könyvében találtam meg a “helyzetfüggő nevelés” kifejezést, ami jól leírja azt, amilyen stílusra szerintem a gyermeknevelés során szükség van. Ez nem csak azt jelenti, hogy ötvözzük a stílusokat (játszótéren pl. laissez-faire, otthon demokratikus, vészhelyzetben autoriter), hanem, hogy szülőként megtaláljuk a támogató és irányító stílus közötti egyensúlyt:
Hagyjuk gyermekünket kísérletezni, nem mutatjuk meg neki a megoldást. Hagyjuk, hogy elessen, hibázzon, majd bátorítjuk, ha a nélkül nem menne, az újrakezdést. Felismerjük azt a pillanatot, amikor feltétlen sikerélményre van gyermekünknek szüksége, és segítjük elérni azt. De nem rettenünk meg attól sem, ha ellent kell mondanunk neki, vagy adott esetben figyelmen kívül hagynunk hisztijeit, jelezve, hogy azzal nem ér el eredményt. A helyzetfüggő nevelés érzékeny és alkalmazkodni képes szülőket kíván. Az irányítást soha nem szabad túlzásba vinnünk, mert akkor nem tanulja meg, hogy önmagát irányítsa.
Az ún. helikopterszülők azok, akik folyamatosan gyermekük felett köröznek, minden lépésüket kommentálják és irányítják. Nem tudják magára hagyni, önállóan gondolkodni, így aztán magáról sem hiszi el gyermekük, hogy képes a feladatokkal megküzdeni, önállóan megállni a helyét az életben.
Minden esetben igaz, hogy csak akkor érhetünk el gyermekünkkel eredményt, ha magunk járunk elöl a jó példával. Tetteink sokkal hatásosabbak, mint a szavaink. S ha szavaink és tetteink nem állnak összhangban egymással, azzal csak azt közvetítjük, hogy nem kell komolyan venni, amit mondunk. ,,A hiteles szülőt gyermeke a bizalom és a valódi tisztelet okán követi, nem pedig félelemből. Engedelmessége sem kényszerből, hanem szabad döntéséből fakad. A szülő ilyenkor nem hagyományos döntéshozóként viselkedik, hanem közös jövőképet alakít ki gyermekével, folyamatosan meg meri kérdőjelezni saját gondolkodási mintáit, nevelési elveit.”
Mélységesen egyetértek Kádár Annamária pszichológusnővel, azzal kapcsolatban, hogy a gyermeknevelés során a kialakult helyzetek megfelelő kezelésében a legfontosabb az éber tudatosság, amellyel jelen vagyok egy helyzetben. Elfelejtem, hogy mit kéne tennem, és azt teszem, amit a helyzet, a gyermek jól léte abban a helyzetben megkíván, amellyel leginkább segíthetem gyermekem fejlődését és önállóan gondolkodó, kreatív személyiséggé érését. A tudatos jelenléten alapuló nevelés alaptétele tehát, hogy félretegyük automatizmusainkat, múltbéli tapasztalatainkat és teljesen a jelen helyzetre koncentráljunk. Ha így teszünk, magunkkal született szülői ösztöneink sem fognak cserbenhagyni és megsúgják, mit tegyünk, ha elménkkel teljesen a pillanatra és a gyermekünkre figyelünk. Ha mégsem, akkor tegyünk egy lépés hátra, ne reagáljunk azonnal, és ha újra a helyzetre és a gyermekünkre koncentrálunk látni fogjuk a megoldást.
,,A tudatos szülő tehát nem nevelési stratégiákat fontolgat, hanem az adott helyzetre koncentrál, abból kiindulva próbálja a problémát megoldani.”
„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is íratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”
Petri György: A filozófiáról